A kézilabda hazatért!

A magyar válogatott mellett Debrecen is jelesre vizsgázott a szombaton véget érő junior kézilabda-világbajnokságon. A magunk mögött hagyott két hét kifogástalan hangulata, világszínvonalú szervezőmunkája és az eseményt övező, minden előzetes várakozást felülmúló érdeklődés mind-mind arra engednek következtetni, hogy városunknál ideálisabb helyszínt keresve sem találhattak volna a korosztály utolsó utánpótlástornájának terepéül.

Fotó: Kovács Anikó

Mert Debrecenben a kézilabda nem kevesebb egy örök szenvedélynél, mely közös nevezőt jelent az emberek végtelen sokféleségében. Elvégre, ha két ismerős találkozott egymással a torna idején, egyre-másra szóba került az éppen zajló seregszemle – legyen szó kollégákról, kertszomszédokról, vagy épp egymásról már rég megfeledkezett iskolatársakról. Hisz tudat alatt talán mindenkit az mozgatott, hogy ebből itt és most bizony nem lehet, nem szabad kimaradni!

S tagadhatatlanul van abban valami sorsszerű, hogy az emberek ezreit, tízezreit rabul ejtő eufória épp Debrecenben valósult meg. Abban a városban, ahol a legendás DVSC és a korszakában egyedülálló Debreceni Dózsa hazai és nemzetközi sikerei alapjaiban meghatározták a hajdúságiak sportszeretetét. Abban a városban, ahol a szurkolók a világ minden táboránál intenzívebben élik meg a nagy pillanatokat, és a világ minden táboránál jobban értékelik a nagy pillanatokra képes csapatokat. Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak a hőn szeretett DVSC őszi, EHF-selejtezős továbbjutására gondolni, vagy a nemrégiben elcsípett kupabronzra, mely napokig ki nem apadó örömforrásul szolgált kicsinek és nagynak, idősnek és fiatalnak. Amennyiben pedig a történelemkönyv korábbi fejezeteinek fellapozására vállalkozunk, vagy épp ráérős óráink egyikében elkalandozunk a legnépszerűbb videómegosztó szívünknek oly kedves tartalmai között, könnyedén felidézhető a hangulat, mely aranycsapataink fellépéseit övezte 1975 és 1987 őszén. Majd a pokol, amely a kilencvenes évek nemzetközi csörtéin zúdult a Hódosra, példának okáért a Larvik elleni EHF Kupa-finálé visszavágóján. Ahol aztán a végjátékban pályára özönlő, játékosainkat ellepő tábor elcsente az időntúli szabaddobás lehetőségét. De hát így volt ez megírva. Egy kis lelátói őrületben csúcsosodó égi közbenjárás néha még a legjobbaknak is kell.

Nem úgy a magyar junior hölgykoszorúnak, mely olyannyira kiemelkedett ezen a világbajnokságon, hogy a két hétben nem volt gárda, mely tudásban, kohézióban legyőzhette, vagy akár csak megközelíthette volna. Ugyan a produkció Brazília, vagy Portugália ellen még nem feltétlen sugárzott mindent elsöprő erőtől, ám a Lányok – ahogy azt ők maguk számtalanszor el is mondták a finálét követő órákban – napról-napra, meccsről-meccsre értek össze egyre jobban és jobban. Így a szurkolói aggodalmakat egyre fokozódó optimizmus váltotta fel. Nehéz pillanatok azért a kikövezettnek vélt ösvényen is akadtak, már hogyne akadtak volna, elvégre kivételes mezőny verődött össze, s kivételes ellenfelek próbálták keresztezni utunkat. S hiába gondoltuk azt, hogy Horvátország, Dánia, vagy épp Franciaország esetlegesen keményebb, méltóbb rivális lehet, a szívós románokat, a villámgyors koreaiakat, és a csoportban egyszer már legyőzött, ám az egyenes kieséses szakaszra kiteljesedő norvégokat látva megbizonyosodhattunk arról, hogy a tündérmese valósággá válásához mindig a legnemesebb ellenfelek testén keresztül vezet az út. Melynek végén a kedves, elszánt és tehetséges lányokból álló magyar csapat mind között a legnemesebbnek bizonyult, és megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal emelhette magasba a trófeát. Azt, hogy ennek így kell lennie, a meccsek utolsó tíz-tizenöt percei tükrözték legjobban. Ekkor ugyanis a házigazda rendszerint tündökölt, s fékezhetetlenül robogott előre, miközben ellenfelei egyre-másra őrlődtek fel a hajtásban. S legbelül alighanem, sportemberi tartás ide vagy oda, ők is elkönyvelték a sorsukat.

A Lányok menetelését pedig olyan nézősereg és szurkolótábor ölelte körül a Főnixben, melynél álmodni nem lehetett volna jobbat. Aki először tapasztalta a válogatottunkat dobogó tetejéig űző debreceni hangerőt (melyhez a DVSC nagyrészt kézilabdán szocializálódott ultrái adták meg az alaphangot), vélhetően egy életre a szívébe zárta, s újra megéli majd belül a csodát. Mert csoda volt ez, minden értelemben. Olyan igazi, a nagykönyvből.

S hogy lesz-e még ilyen? Kit érdekel? – harsanhatna kórusban játékos, edző, szervező és szurkoló. Hisz ez már a miénk. Elsősorban a Lányoké, a stábé, Debrecené, Magyarországé, no és persze, mindazoké, akik kitartó szurkolásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy 2018. júliusában Debrecent újra hamisítatlan kéziláz kerítse hatalmába. Nem először. De nem is utoljára.

Tóth Sándor