Leírom harmincszor… 

…ha kell! 1987. október negyedikén nagyon boldog Loki kézilabda rajongónak éreztem magam. Veretlenül lett bajnok kedvenc egyletem. Ekkor született meg a mára kissé idétlennek hangzó, akkori gyermek vers átirata: „egyletem, begyedem tengertánc, Komáromi Ákos mit kívánsz?”

A bajnok mesterét ugyanis nem győztük ellátni a legjobb tanáccsal, hogy is legyen a jövő? Mert Komáromi már abban az eufórikus pillanatban előre tekintett.

Szóval ültünk és ünnepeltünk, meg nosztalgiáztunk az évadról. Hogy megvertük a legendás Építők csapatát, vért izzadt az Oláh Gabin a BHG, nem tudott ellenállni a Spartacus, a Vasas, a Bakony Vegyész. És vajh’ hová tűntek a régi idők átlövői?

Akkor a Napló munkatársa voltam és az a megtiszteltetés ért, hogy a nemzetközi kupában én kísérhettem el Szilágyi Katiékat, sőt az MTV sportrovatát is elláttam hírekkel. Olyan helyekre jutottam el, mint a baráti Szovjetunió, a fenséges román főváros, Bukarest, Belgrádról nem is beszélve. Dániába, Svédországba meg ment a Gulyás Laci. Én kerültem szívó ágra, de így is boldog voltam.

És akkor két sztori a múltból.

Krasznodarba készültünk, Kupagyőztesek Európa Kupája meccset játszani, éppen a bajnoki arany évében, csak még januárban. Akkor utaztam először a csajokkal. Figyelmeztettek, vigyázzak magamra, mert felavatnak. Engem? Hamarabb kell felébredni annak, aki ki akar tolni velem!

Szakadt a hó, a csapat busza délben indult Ferihegyre, előtte a Régi Vigadóban ebédeltünk. Négyen ültünk az asztalnál, Tóth Ildi a világ akkori egyik legjobb kapusa, Szántó Anna, Bojtor Joli, meg én. Kihozták a gőzölgő húslevest, ami egy „véletlen” Tóth Ildi bravúr után az ölemben landolt. A forró lé megégette az altestem, így indultam neki a reptérnek. Nedves ágyékkal, mínusz tíz fokban, mire a buszhoz értünk megfagyott rajtam a Trapper farmer. Úgy néztem ki, mint egy Medgyessy szobor restaurálás előtt. És még nem volt vége.

Krasznodarban – ott élt száműzetésben hat évet az 1956-os forradalom után Rákosi Mátyás – egy álló napot ücsörögtem a fagyos szállodai szobában, vártam, hogy hívjon a Napló Debrecenből. Egyszer csak megcsörrent a készülék és tökéletes orosz nyelven közölték, itt a megyei lap. Még beszélgettem is a telefonos bárisnyával, akkoriban tolmácskodtam Gorkij nyelvén. Kis idő múlva magyarul üdvözöltek, a gépíró bemutatkozott és közölte kezdhetünk. Állandóan visszakérdezett, meg üvöltenem kellett, mert nem hallottak a messzi távolból. Vagy két órán keresztül kommunikáltunk, aztán végre letettem. Óriási nevetésre figyeltem fel a folyosón. Mikor kinyitottam az ajtót, ott állt a csapat, fülig érő szájjal. Kiderült, a szomszéd szobának diktáltam, az orosz telefonos Csapó Erika volt, a magyar gépíró Szilágyi Kati.

És még mindig nem volt vége! Hazafelé egy IL 62-essel jöttünk moszkvai átszállással. Ez egy tengerentúli utakat is járó óriás volt. Alig voltunk a fedélzeten, valahol középen ültem egyedül, szürcsöltem a teát, amikor húsz sorral hátrábbról hívtak a lányok, mert állítólag elakadtak egy történelmi teszt kitöltésében. Odamentem. Nem kellett volna! Lefogtak, felhúzták a hasamon az ingemet és Kádárné hatalmas tenyerével ismerkedett meg minden belső szervem. Felavattak!

Legyek őszinte?

Jólesett.

Mert befogadtak!

Weisz György