Mindörökre…

Az ember úgy tud beleszeretni végérvényesen egy sportágba, ha azt a saját kortársain keresztül ízleli meg. Így voltam én a kézilabdával. A nyolcvanas évek elején kezdte el mondogatni néhány barátom, hogy ki kéne menni néhanapján az „Oláh Gabiba”, mert ott játszik egy csapat, amelyik nyeregeti a meccseket. Ráleltem a dologra és meglepetten tapasztaltam, hogy a csajok többségét már láttam itt-ott a városban. Fiatalok voltunk, ők is, én is. Az első MNK-győzelmet már együtt ünnepeltük, a lokista lányok a pályán, én a nézőtéren.

Majd jött a ’87-es őrület, a veretlenül megnyert bajnoki cím és vele megannyi hihetetlen meccs, amikor a Hódosban a két kapu mögötti hálón túlra is lócákat kellett tenni és a büfében az érvényben lévő szesztilalmat kijátszva a pultos lányok vodkát töltögettek a szőke kólánkba – mert mégsem lehet csontszárazon szurkolni…

Aztán teltek az évek. Én zsurnaliszta lettem, az aranycsapat pedig lassacskán szétszéledt. Csapó Erikához voltam hivatalos 1996-ban egy interjúra. Hogy könnyebben menjen az emlékezés, vittem neki egy kazal fényképet. Sztorizgattunk.

Csapesz felpillantott a képekből.

– Miért nem írod meg ezeket? – kérdezte.

Soká nem töprengtem. Hisz’ miután megszűnt a napilap, amelynek egyik szerkesztőjeként dolgoztam és a státuszom momentán szabadúszó (magyarán munkanélküli) volt, időmilliomosként belevágtam abba, hogy könyvet írjak a Loki női kéziseiről. Tóth Ildi Bükfürdőn, abban a hotelben intézett nekem szállást, ahol sportanimátorként dolgozott, a gyermekét váró Szántó Annát Győrben látogattam meg, drága megboldogult Nagy Zsuzsa és Sziszi vaskos levélben válaszolt a kérdéseimre Hollandiából, Pusztainé Erával, Medgyessyné Mártival és Tóth Rozival lakásukon túrtuk fel a fényképes dobozokat és az emlékeket. A kötet „Királynők piros-fehérben” címen meg is jelent a bajnoki cím tízéves évfordulójára.

Az aranylányok később is mindig eljöttek, amikor hívták őket. Bolondoztak a pályán kézilabda gálán a Főnix Csarnokban, de a bajnoki cím huszonötödik évfordulóján is összegyűltek újra. Akkor még nem tudta senki, hogy a harmincadik évre már lesz, aki nem tud eljönni és a következő randevújuk „Zsé” temetése lesz.

Azóta megint évek teltek el és a Loki mai csajai már a lányaim lehetnének. Olyannyira így van ez, hogy például évekbe tellett, míg Varsányi Nórit válogatott eszközökkel rá tudtam venni arra, hogy a „csókolom” helyett tegezzen vissza.

Mert az idő telik, és az aranylányok nemsokára megint jönnek. Találkozunk és röhögünk majd nagyokat, de lesz olyan pillanat is, amikor szemérmesen elmorzsolunk egy-egy könnycseppet. Zsuzsa és „Ákosbá” fia, Komcsi miatt is, aki a csapattal együtt nőtt fel és már ugyanonnan néz le ránk, mint a csupaszív balkezes lövő. De amíg létezünk, összejövünk. Mert összeköt bennünket a Hódos hangulata, a labda puffanása, a kéziscipők talpának csikordulása – Debrecen.

Mindörökre…

Gurbán György