Út a győzelemig 1. rész

A DVSC SCHAEFFLER kommunikációs munkatársa, Bereczky Attila a helyszínen élte végig klubunk első EHF Kupa-győzelmét. Szubjektív útinapló!

Lassan már egy hete csak a visszavágóra gondolok, mindig, meg-megállva…
Persze, hogy felvettem, s vasárnap óta többször is megnéztem a felvételt, pénteken kétszer is. Egyszer közvetlenül a hajnali nyugtalan ébredés után, aztán újra, mielőtt elindultam Debrecenbe. Édesanyám, aki még nem látott élőben kézilabdameccset, már kívülről fújja a Loki-játékosok nevét, most szendvicset csomagol az útra. Kora délután szállok fel a Debrecenbe tartó vonatra, a Nagyállomásról besétálok Erdélyi Sanyi barátomékhoz, náluk töltöm a Norvégiába indulás előtti éjszakát. A Piac utcai éjjel-nappaliban (lásd még „Bébibolt”) veszek egy üveg Jägermeistert, mégsem állíthatok be üres kézzel. Alighogy belépek, Sanyi az általam hozott palack ikertestvérét varázsolja elő a fagyasztóból. 

Koccintunk. Persze, hogy a kupagyőzelemre, Debrecenben mostanában erre iszik mindenki. Katika, Sanyi felesége a konyhában sürgölődik „Tőtikét csinálok, tudom, hogy az a kedvenced” – mondja mosolyogva. Sanyi közben az első meccsről beszél, s persze hamarosan bekerül a videólejátszóba a kazetta Újra megnézzük a Bækkelagets Oslo elleni EHF Kupa-döntő első felvonását. Láttam élőben, meg azóta hatszor, mégis izgulok, de semmi gond, újra nyerünk 22–14-re.

„Megnyerjük a kupát, idegenben lőtt több góllal” – mondja Sanyi néhány órával – és Jägerrel – később, már a tőtike elfogyasztása után. 
Korán lefekszem, elaludni azonban nem tudok, csak forgolódok. Aztán valahogy elnyom az álom, de reggel úgy ébredek, mint akin átment az úthenger. Gyors tusolás, reggeli, aztán irány a repülőtér! Fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezünk, de már a nagy a nyüzsgés. Nagy Sanyi Johnnie Walker-rel kínál, koccintunk – persze, hogy a kupagyőzelemre. Aztán érkeznek a lányok. Szépek, mosolygósak, jókedvűek.

Kényelmesen elférünk a chartergépen, szinte észre sem vesszük és már Osló katonai repülőterén várjuk a csomagokat. (Nem volt egyszerű a történet, ugyanis a norvég repülési hatóság nem akart landolási engedélyt adni az ukrán légitársaság TU 154-esének, péntek délután még nem volt biztos, hogy leszállhat-e egyáltalán a debreceni küldöttség különgépe.)
Két jármű vár ránk, egy a csapaté, egy a szurkolóké, így indulunk el a meccsnek otthon adó városka, Gjøvik felé. A játékosok csendesek a buszon, a szövetség képviseletében velünk utazó MKSZ-alelnök Vass Karcsi sztorizgat Komáromi Ákossal és Köstner Vilivel. Klasszikus történetek kerülnek elő a múltból, melyek végén Ákos rendre percekig nevet.
Hamar elfoglaljuk a szállást, gyors ebéd, rövid pihenő, aztán irány a csarnok. Jártam már néhány helyen a világban, tudósítottam kosárlabda BEK Final 4-ról a párizsi Bercy Sportpalotából, NBA-döntőről Chicagóból, de még hasonlót sem láttam. A Gjøvik Olympic Cavern Hall szó szerint egy hegy gyomrában található. A lillehammeri téli olimpiára készült, itt rendezték a jégkorongtorna fináléját, s éppen két éve, 1993. május 6-án adták át. Lenyűgöző létesítmény, bizony tátva marad a szánk, amikor belépünk. De nincs idő csodálkozásra, kezdődik a gyakorlás, Vili megmozgatja a csapatot a vasárnapi csata előtt.

Vacsora után még beszélgetünk egy kicsit lányokkal, érezhetően feszültebbek, mint reggel voltak, de ez érthető – egyre közelebb kerülnek életük eddigi legfontosabb mérkőzéséhez. 

A játékosok elvonulnak pihenni, mi néhány kollégával pedig belenézünk a gjøviki éjszakába. Először járok Norvégiában, de hamar megtapasztalom, hogy semmi túlzás nincs abban, amit az itt élők italozási szokásairól meséltek. Ha azt mondom, hogy egy átlag magyar kocsma tele holtrészeg emberekkel apácazárda egy norvég szórakozóhelyhez képest, akkor enyhén fogalmazok. Úgy érzem magam a pultnál sorban állás közben, mintha egy utcai harcos viadalra neveztem volna, ötpercenként alakul ki valahol dulakodás, hamarosan el is köszönök a többiektől és visszasétálok a szállodába. A recepciónál a csapat technikai vezetőjét, Németi Gyulát látom, éppen a másnap délelőtti taktikai értekezletre intézi a különtermet. Gyuszinak van egy egészen elképesztő képessége: a világ bármely pontján megérteti magát – magyarul. Most is éppen a norvég hotelalkalmazott vállát átkarolva magyaráz.

„Kérdezd meg már tőle, hogy értette-e, amit mondtam!” – fordul hozzám, s hamarosan kiderül, hogy emberünk fogta, amit Gyula közölni akart vele.
„Igyunk még valamit!” – invitál, én egy sört kérek, ő kólát iszik. Még egy órát beszélgetünk a másnapi meccsről, aztán elindulunk a szobáink felé. Gyula hamarabb száll ki a liftből, búcsúzóul még visszafordul.
„Ugye megnyerjük?”

Csak bólintani tudok, mielőtt becsukódik a felvonó ajtaja, s közben eszembe jut, hányszor tettem fel saját magamnak vasárnap óta ezt a kérdést. Hogy ne ez járjon a szobában is a fejemben bekapcsolom a tévét, nézem a késő esti norvég híradót, aztán találok egy zenecsatornát. A táskámból előhalászom a kabalakönyvemet, az idegenbeli kupameccsek előtt mindig Asimov Alapítvány-trilógiáját lapozgatom. Most látom a betűket, de nem fogom fel mit is jelentenek a szavak. A testem itt van, de agyam a hegybe vájt csarnokban jár….

Hajnalban riadok fel, s kicsit ijedten veszem észre, hogy szobatársam, egy fővárosi újságíró kolléga nem érkezett meg a kiruccanásból. Mivel nincs nála mobiltelefon, esélyem sincs megkeresni. Ha nehezen is, de visszaalszom, hét óra után ébredek. A kolléga még mindig sehol, így nélküle indulok reggelizni.

Jeddi Manyi invitál az asztalukhoz, s ahogy leülök, beletúr a hajamba. „Estére kopasz leszel Atikám” – emlékeztet kacagva a fogadalmunkra, amit még a hazai Zilah meccs utáni banktetten tettünk. Köstner Vilivel, Németi Gyulával és Gurics Attilával fogadtuk meg, hogy ha meglesz a kupa, levágatjuk a hajunkat. Akkor nagyon távolinak tűnt mindez, most néhány órányira vagyok a nullásgéppel való találkozástól, amit nagyon várok!
Reggeli közben fürkészem az arcokat. Évek óta ismerem a lányokat, s most próbálom kiolvasni a tekintetetekből, hogy mi várhat ránk délután? 
„Tízkor megbeszélés az első emeleti tárgyalóban, addig pihenjetek!” – rángat ki Köstner Vili hangja a bambulásból.

A szobámba érve kellemes meglepetés fogad, az ágyon ül elveszett szobatársam. Kiderül, egy helyi menyecske rabolta el – nem csak a szívét. Esély sincs arra, hogy eljöjjön velünk megnézni az olimpiai sísáncot. Pedig megérte volna. Egy évvel korábban minden idők legjobb téli olimpiáját rendezte Norvégia, a sánc pedig egyszerűen lenyűgöző. Lenézni is félelmetes a tetejéről, de én isten bizony bevállalnék egy ugrást, ha cserébe garantálnák a kupagyőzelmet.

Éppen ebédre érünk vissza a hotelbe, aztán még egy gyors tusolásra marad idő, készülni kell. Előkerül a Zilahot és Buxtehudét is megjárt „felszerelés”, mert bizony az alsónadrágtól a farmeron át az ingig ugyanazt a ruhát veszem fel, amit a negyeddöntő és az elődöntő idegenbeli meccsein rajtam volt.
„Babonás vagy?” – kérdezi szobatársam, akinek láthatóan jót tett a délelőtti alvás.
„Dehogy!” – válaszolom mosolyogva, miközben előhalászom az az üveg

Unicomot, ami velem volt anno a Szilágyságban és az észak-német kisvárosban is. Akkor szerencsét hozott! A Napló fotósa, Iklódy Jani érkezik végszóra, így háromfelé töltjük az üveg alján szerénykedő féldecinyi nedűt. Felemeljük a poharunkat, koccintunk!

Senki sem mondja ki, hogy mire…
(Folyt. köv.)