Út a győzelemig 2. rész

  • Kategória:

A DVSC SCHAEFFLER kommunikációs munkatársa, Bereczky Attila a helyszínen élte végig klubunk első EHF Kupa-győzelmét. Szubjektív útinapló!

Alig múlt egy óra, amikor a csarnokhoz ér a buszunk. Lekászálódunk és besétálunk az arénába. A lányok még civilben kisétálnak a küzdőtérre, mennek egy kört az üres csarnokban. Ahogy közeledik a meccs, egyre inkább érezhető rajtuk a feszültség, de ez érthető. Vili az elmúlt hetekben abszolút kulcsemberré előlépő Sipivel beszélget. Bizony, a remek labdarúgó, Sándor Csaba felesége volt a buxhtehudei diadal egyik kulcsfigurája, s az elődöntő után a finálé első meccsén is remekelt. Csak Irinina Szamozvanován nem látszik a feszültség, ukrán kapusunk leül a kispadra, úgy szemrevételezi a felzászlózott csarnokot. Aztán irány az öltöző, még egy utolsó pacsi, bíztató mosoly és eltűnnek a lányok. Iklódy Janóval kimegyünk rágyújtani, már gyűlnek a népek a bejárat körül. A parkolóba sorra érkeznek Oslóból a buszok. Most veszem észre, egy emelvényen egy Golf Cabrio van kiállítva.

„Ilyet kap minden játékos a kupagyőzelemért” – világosít fel egy lelkes hazai drukker. „Akkor gyalog mennek haza” – böki oda Janó, s mivel ezt magyarul mondja, ráadásul mosolyogva, teljes a barátság. Ahogy visszaérünk Németi Gyula integet felém. A Bækkelagets sajtófőnöke vár minket, hogy átadja a sajtóbelépőket. Teljesen olyanok a passok, mint egy világversenyen, feltüntetve, hogy melyikkel, a csarnok mely területére lehet belépni.

„Csak egy olyan akkreditációnk van, ami mindenhova jó, az legyen a debreceni sajtófőnöké” – mondja a norvég. „Akkor ez a tiéd” – akasztja nyakamba Gyuszi a kártyát, ami megtisztelő, lévén hivatalosan semmi közöm nincs a klubhoz. A norvég sajtós bemutat még egy Elias nevű fiatalembernek, aki a biztonsági szolgálat tagja. Elias is mosolyog, azt mondja, ha bármi gondunk van, forduljunk hozzá bizalommal.
Még épp időben jut eszembe, hogy Anyák Napja van, tárcsázom anyukámat

„Na, megnyertük?” – kérdezi. „Még el sem kezdődött” – mondom, aztán felköszöntöm. „Drukkolok!” – mondja búcsúzóul, s bár légvonalban is jóval több mint ezer kilométerre vagyunk egymástól, szinte látom, ahogy összeszorítja az ujjait.

Közben lassan megtelik a csarnok, a mobillelátókon helyet foglalókkal együtt 7500-an várják a kezdést. A kezdést, amely előtt elhangzik a két ország himnusza. A magyart élőben énekli Kalmár Mariann operaénekesnő. Csodálatos élmény.

Aztán elkezdődik. Alig látok az idegességtől, pedig nagyon jól alakul minden. A kritikus első negyedórában nem tud meglépni a norvég csapat, sőt… Mi vezetünk 7–5-re, összesítésben tíz gól az előnyünk. Vagy inkább 11, hiszen az szinte biztos, hogy több gólt szerzünk ezen a meccsen 14-nél, s akkor az idegenben lőtt gólok miatt kilenccel kellene nyernie az Oslónak a kupagyőzelemhez. Aztán Sipi jobb térde aláfordul – később kiderül, elszakadt a keresztszalagja az egyik legjobb formában levő Loki játékosnak, akinek így az évvégi, osztrák-magyar rendezésű vb-szereplés is odalett –, s ez egy kicsit megzavarja a lányokat. Zárkózik a világklasszisok sorát felvonultató Bækkelagets, de tartjuk a lépést, az első félidő végén Susann Goksør időntúli hetesével is csak kettővel vezet a hazai csapat (14–12).
Hogy mi történt a tízperces szünetben, azt csak az érdekeltek tudják, ők pedig nem fogják elmondani, az azonban jól látható, hogy furcsa eseményekkel kezdődik a második játékrész. Az biztos, hogy a két osztrák játékvezető Helmut Willen és Horst Vorderleitner ámokfutásba kezd. Három és fél perc alatt három debreceni játékost állít ki – egy véleményes és két vicces ítélettel –, ez pedig határozottan megzavarja a Loki kézilabdázóit. Vészesen fogy az előny, olyannyira, hogy alig több mint tíz perccel a szünet után beáll a debreceni végeredmény, 22–14-re vezetnek a norvégok. Csak a tényszerűség kedvéért, a meccsnull kialakulásának pillanatában éppen három debreceni mezőnyjátékos tartózkodhatott a pályán, hármat ugyanis kiállítottak az osztrákok. Annyit emlegetem szegény Willen és Vorderleitner mamát, hogy valószínűleg sűrűn csuklanak valahol Ausztriában, de hiába átkozódom én itt a hegybe vájt csarnokban, ettől még tény: nagy bajban vagyunk! Ekkor azonban valami megváltozik. Az első harminc percben remeklő, ám fáradt Szopóczy Brigi helyére érkezik Irina a kapuba, László Kriszta pedig – mikor máskor, ha nem egy EHF Kupa-döntőn – lehozza élete meccsét. Szamozvanova a végletekig higgadt emberek derűjével véd minden hárítható lövést, Lacika pedig megállíthatatlanul cikázik a pályán. Így a hazaiak hiába verik – szinte szó szerint – agyon Csapó Erikát, hiába csalnak az osztrákok, 23–15-ről, 23–19-re jön vissza a DVSC. „Úristen, micsoda erő van ebben a csapatban” – villan be, de nincs idő filozofálni, a pályán peregnek az események. Újra nyílik az olló, így érkezünk el a végjátékig, melyben Irina hetest hárít, Kriszta pedig belövi azt a gólt, amely után úgy tűnik, tényleg nincs visszaút a hazaiak számára. Vagy mégis?
Már tíz másodperc sincs hátra, amikor 30–22-nél megszerzi a labdát a norvég csapat. Tjugum indít én pedig úgy érzem, mintha megállna az idő. Jeges félelem szorítja a torkomat, az nem lehet, hogy 1992 és 1994 után újra a létező legkisebb különbséggel bukjunk el! Közben a labda ott van a csarnok légterében, s amikor látom, hogy nem érheti el norvég játékos, kiszakad belőlem minden, amit átéltem ezekkel a lányokkal. „Meeeegvaan” – üvöltöm, miközben érzem, hogy folynak a könnyeim. Indulnék be a pályára, de a korábban roppant kedves Elias utamat állja. Mutatom a nyakamban lógó kártyát, amelyen egyértelműen ott szerepel, hogy beléphetek a játéktérre, ám az ekkor már cseppet sem barátságos fiatalembert ez nem érdekli. Ez azonban nem az a pillanat, amikor egy norvég biztonsági őr megállíthatna. Egy indulócsel jobbra – Elias lereagálja -, s mire feleszmél már nincs esélye utolérni. Ott ugrálunk önfeledten a pályán, néhány másodperc alatt lesz merő wax és izzadtság az ingem, de kit érdekel!  A születésnapos mestert köszöntik a lányok, szép ajándékot kapott. Hamarosan pedig eljön a pillanat, amire oly sokat vártunk, Csapó Erika magasba emelheti a kupát. Nem sok csapat van a világon, amely ennél jobban megérdemelte volna…

Hívom a Kurír szerkesztőségét, Csurka Gergő veszi fel a telefont.
„Mennyit adhatok?” – kérdezem. „Amennyit akarsz, csak gyorsan, amíg nem viszitek túlzásba az ünneplést” – válaszolja roppant empatikusan.
Köstner Vili és Németi Gyula fejéről még azon melegében „eltűnik” az utolsó hajszál is, én még várok a sorsomra. Visszaérünk a szállodába, a lányok átveszik az ünneplő ruhájukat, irány a bankett. Egy héttel korábban a hivatalos norvég delegáción túl félszáz északi szurkolót etettünk, itattunk a fogadáson, most a csarnokhoz visszaérve nem akarnak beengedni a biztonságiak. Visszafordulnék, de a két kapus, kétoldalról belém karol. Kérdezne az ajtónálló, de Irina egy mozdulattal arrébb tolja. A norvégok nem kapják túl a cateringet, néhány fonnyadt pogácsa, tucatnyi palack meleg ásványvíz. Ennyi a felhozatal. A lányok eltűnnek, hamarosan a női mellékhelyiség füstjelzője értesít minket arról, merre is vannak.

„Ez nem a mi bulink, menjünk, ünnepeljünk a szurkolóinkkal!” – adja ki a jelszót Vili, így visszasétálunk a szállodához. A már nem csak örömittas csapat a hotelhez érve körbevesz, túszul ejtenek. Nincs menekvés, irány Manyiék szobája, ahol Rozsos Kriszti előbb ollóval, majd nullásgéppel szabadít meg vállig érő hajamtól. Tucatnyi csodálatos nő ujjong, amikor kilépek a fodrászműhelyként funkcionáló fürdőszobából. Jeddi Manyi lép oda és egy csókot lehel a kopasz fejemre.

Kora este boldogan vesszük birtokba – immáron a helyszínen tartózkodó szurkolókkal együtt – a szállodával szemben található éttermet, ahol folytatódik a spontán, önfeledt ünneplés. Közben jönnek a hírek a debreceni vigasságról, s arról, hogy másnap ezrek készülnek a repülőtérre a kupagyőztesek fogadására. A másnapi buli jegyében viszonylag hamar véget ér a mulatság.

Szobatársam hamar elalszik, nem csoda, nehéz éjszakán van túl, nekem viszont nem jön álom a szememre. Magamhoz veszek egy doboz cigit és elindulok a gjøviki éjszakába. Céltalanul bolyongok, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy a hegybe vájt csarnoknál járok. Megállok egy pillanatra, ekkor tudatosul bennem, hogy ez a valóság, hogy megcsináltuk! Viszont azt is érzem, hogy fázik a fejem. Hiába, nincs rajta haj.

Visszasétálok a szállodához, a recepciónál Németi Gyuszi ül egy fotelben.
„Nem tudok elaludni” – mondja. „Én sem” – válaszolom. „Kérnek valamit?” – érdeklődik a recepciós. Bólintok, ő pedig hozza a sört és a kólát. Pénz után kutatok a zsebemben, ő azonban int, hogy nem kell fizetni.
„Láttam a meccset, megérdemlik” – mondja a norvég.
„Mit mondott?” – kérdezi Gyuszi, s miután lefordítom neki, a portás szavait csak annyit mond:

„Tényleg megérdemeltük!”