DVSC
33
:
32
Eszt
FTC
30
:
28
DVSC
DVSC
32
:
26
BÉKÉ
BUDU
34
:
32
FTC
DVSC
23
:
25
Vipers
DVSC
28
:
31
FTC
Vipers
27
:
28
BUDU
DVSC
28
:
23
POD
Vasas
24
:
39
DVSC
DVSC
28
:
34
Eszt
MTK
30
:
38
DVSC
DVSC
32
:
20
SZKKA
GYŐR
29
:
28
DVSC
DVSC
26
:
26
FTC
Alba
27
:
32
DVSC
DVSC
28
:
28
BUDA
Valc
33
:
31
DVSC
MKC
29
:
31
DVSC
DVSC
28
:
31
Valc
MTK
VS
DVSC
DVSC
VS
BÉKÉ
DKKA
VS
DVSC
DVSC
VS
KKC
VÁC
VS
DVSC
DVSC
VS
Vasas
Eszt
VS
DVSC
DVSC
VS
MTK
SZKKA
VS
DVSC
DVSC
VS
GYŐR
FTC
VS
DVSC
DVSC
VS
Alba
BUDA
VS
DVSC
DVSC
VS
MKC
BÉKÉ
VS
DVSC
DVSC
VS
DKKA
KKC
VS
DVSC
DVSC
VS
VÁC
Közzétéve: 2018.07.18.
A magyar válogatott mellett Debrecen is jelesre vizsgázott a szombaton véget érő junior kézilabda-világbajnokságon. A magunk mögött hagyott két hét kifogástalan hangulata, világszínvonalú szervezőmunkája és az eseményt övező, minden előzetes várakozást felülmúló érdeklődés mind-mind arra engednek következtetni, hogy városunknál ideálisabb helyszínt keresve sem találhattak volna a korosztály utolsó utánpótlástornájának terepéül.
Fotó: Kovács Anikó
Mert Debrecenben a kézilabda nem kevesebb egy örök szenvedélynél, mely közös nevezőt jelent az emberek végtelen sokféleségében. Elvégre, ha két ismerős találkozott egymással a torna idején, egyre-másra szóba került az éppen zajló seregszemle – legyen szó kollégákról, kertszomszédokról, vagy épp egymásról már rég megfeledkezett iskolatársakról. Hisz tudat alatt talán mindenkit az mozgatott, hogy ebből itt és most bizony nem lehet, nem szabad kimaradni!
S tagadhatatlanul van abban valami sorsszerű, hogy az emberek ezreit, tízezreit rabul ejtő eufória épp Debrecenben valósult meg. Abban a városban, ahol a legendás DVSC és a korszakában egyedülálló Debreceni Dózsa hazai és nemzetközi sikerei alapjaiban meghatározták a hajdúságiak sportszeretetét. Abban a városban, ahol a szurkolók a világ minden táboránál intenzívebben élik meg a nagy pillanatokat, és a világ minden táboránál jobban értékelik a nagy pillanatokra képes csapatokat. Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak a hőn szeretett DVSC őszi, EHF-selejtezős továbbjutására gondolni, vagy a nemrégiben elcsípett kupabronzra, mely napokig ki nem apadó örömforrásul szolgált kicsinek és nagynak, idősnek és fiatalnak. Amennyiben pedig a történelemkönyv korábbi fejezeteinek fellapozására vállalkozunk, vagy épp ráérős óráink egyikében elkalandozunk a legnépszerűbb videómegosztó szívünknek oly kedves tartalmai között, könnyedén felidézhető a hangulat, mely aranycsapataink fellépéseit övezte 1975 és 1987 őszén. Majd a pokol, amely a kilencvenes évek nemzetközi csörtéin zúdult a Hódosra, példának okáért a Larvik elleni EHF Kupa-finálé visszavágóján. Ahol aztán a végjátékban pályára özönlő, játékosainkat ellepő tábor elcsente az időntúli szabaddobás lehetőségét. De hát így volt ez megírva. Egy kis lelátói őrületben csúcsosodó égi közbenjárás néha még a legjobbaknak is kell.
Nem úgy a magyar junior hölgykoszorúnak, mely olyannyira kiemelkedett ezen a világbajnokságon, hogy a két hétben nem volt gárda, mely tudásban, kohézióban legyőzhette, vagy akár csak megközelíthette volna. Ugyan a produkció Brazília, vagy Portugália ellen még nem feltétlen sugárzott mindent elsöprő erőtől, ám a Lányok – ahogy azt ők maguk számtalanszor el is mondták a finálét követő órákban – napról-napra, meccsről-meccsre értek össze egyre jobban és jobban. Így a szurkolói aggodalmakat egyre fokozódó optimizmus váltotta fel. Nehéz pillanatok azért a kikövezettnek vélt ösvényen is akadtak, már hogyne akadtak volna, elvégre kivételes mezőny verődött össze, s kivételes ellenfelek próbálták keresztezni utunkat. S hiába gondoltuk azt, hogy Horvátország, Dánia, vagy épp Franciaország esetlegesen keményebb, méltóbb rivális lehet, a szívós románokat, a villámgyors koreaiakat, és a csoportban egyszer már legyőzött, ám az egyenes kieséses szakaszra kiteljesedő norvégokat látva megbizonyosodhattunk arról, hogy a tündérmese valósággá válásához mindig a legnemesebb ellenfelek testén keresztül vezet az út. Melynek végén a kedves, elszánt és tehetséges lányokból álló magyar csapat mind között a legnemesebbnek bizonyult, és megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal emelhette magasba a trófeát. Azt, hogy ennek így kell lennie, a meccsek utolsó tíz-tizenöt percei tükrözték legjobban. Ekkor ugyanis a házigazda rendszerint tündökölt, s fékezhetetlenül robogott előre, miközben ellenfelei egyre-másra őrlődtek fel a hajtásban. S legbelül alighanem, sportemberi tartás ide vagy oda, ők is elkönyvelték a sorsukat.
A Lányok menetelését pedig olyan nézősereg és szurkolótábor ölelte körül a Főnixben, melynél álmodni nem lehetett volna jobbat. Aki először tapasztalta a válogatottunkat dobogó tetejéig űző debreceni hangerőt (melyhez a DVSC nagyrészt kézilabdán szocializálódott ultrái adták meg az alaphangot), vélhetően egy életre a szívébe zárta, s újra megéli majd belül a csodát. Mert csoda volt ez, minden értelemben. Olyan igazi, a nagykönyvből.
S hogy lesz-e még ilyen? Kit érdekel? – harsanhatna kórusban játékos, edző, szervező és szurkoló. Hisz ez már a miénk. Elsősorban a Lányoké, a stábé, Debrecené, Magyarországé, no és persze, mindazoké, akik kitartó szurkolásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy 2018. júliusában Debrecent újra hamisítatlan kéziláz kerítse hatalmába. Nem először. De nem is utoljára.
Tóth Sándor
