Köstner Vilmossal értékeljük a 2019/20-as, csonka bajnokságot. Az első részben a világbajnokságig tartó időszakról beszélgettünk.

Alaposan bekezdett a DVSC SCHAEFFLER a bajnokságban, a csapat idegenbeli bravúrokkal vívott ki magának elismerést. Mennyire lepett meg ez a minden várakozást felülmúló rajt?

Sem a helyezést, sem az őszi, iskolajátékkal elért bravúrokat nem vártam, de azt hiszem ezzel mindenki így volt. Nagyon jó szerkezetű, dinamikájú kerettel dolgozhattam, talán a legutóbbi debreceni csapatom volt hasonlóan jó összetételű. A játékosok életkorából származó lehetőségeknek köszönhetően sok variációs lehetőségem volt, mindenkit korán pályára tudtam küldeni, s ennek a rotációnak köszönhetően megfelelő fizikai állapotban tudtunk maradni a meccseken

Ez hozta a nem várt sikereket?

Azt gondolom, hogy igen! Mindig komoly tempót tudtunk menni és ezt tartani is tudtuk, ráadásként sok indításgólt szereztünk. De mindez már az edzőtáborban, illetve a felkészülési találkozókon is látszott, s egyételművé vált, hogy kialakult egy komoly versenyhelyzet.

A hétköznapokon is érezhető volt mindez?

Mindenkinek akadt versenypárja, ennek köszönhetően az edzések is élesek lettek. Egészséges versenyszellem alakult ki, mert az látható volt, hogy amit játszani akarunk, csak megfelelő cserszámmal tudjuk megvalósítani. Akkor sem volt gond, ha nem sikerült jól az első félidő, hiszen az első EHF Kupa párharcunk során, a Leverkusen elleni hazai meccsen például a szünet utáni periódusban daráltuk be riválisunkat.

Sokan már dobogóesélyesnek, sőt a Győr első számú kihívójának tartották a DVSC SCHAEFFLER együttesét.

Azért ez nagyon messze volt a realitástól. Tisztában voltam azzal, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a DVSC az aranyérem, vagy a dobogó várományosa lenne. Az is törvényszerű volt, hogy lesznek visszaesések, főként olyan meccseken, ahol esélyesként kell teljesíteni. Az idegenbeli bravúrok idején nem mi voltunk a favoritok. Jó volt a lányok hozzáállása és gátlások nélkül, felszabadultan kézilabdázhattak. A hazai kötelezők már ekkoriban is nyögvenyelősek voltak, megszenvedtünk a két pontért a Békéscsaba és a Fehérvár ellen is. Aztán így jött össze az első pontvesztésünk, egy nagyon jól felkészült, a játékot okosan lassító, azon a meccsen száz százalékot nyújtó Dunaújváros ellen. Ez a pofon azonban jókor jött, kicsit felébresztette a rózsaszín álmokból a csapatot.

A veretlenség egyfajta teher volt a lányok vállán?

Néha úgy éreztem, hogy várjuk, mikor veszítjük el a „szüzességünket”.  Az esélyesség terhét is meg kell tanulni elviselni. A győzelmi szériát úgy lehet kitolni, hogy nem félsz a vereségtől, ehhez kell a rutin. Ebben mindenképpen jobb volt a két EHF Kupát nyerő csapat, amely el tudta viselni az esélyesség terhét. Ősszel egy idő után mindenki minket akart megfosztani a veretlenségtől.  Ez jött el az MTK otthonában, s később azért kiderült, hogy a kék-fehérek nem csak ellenünk képesek bravúrra, hiszen legyőzték az Érdet is és pontot szereztek a Ferencváros ellen

Mindeközben játékosaink közül rengetegen kerültek be a különböző válogatottakba.

A vb-n  Kovács Anna, Tóvizi Petra Triffa Ági és Vámos Petra volt ott a magyar nemzeti csapatban, míg Jeca a montenegrói, Elke az argentin válogatott tagjaként volt ott Japánban, Ogu pedig a szlovák válogatottban szerepelt selejtező mérkőzéseken. Fiataljaink közül sokan készültek a magyar junior kerettel, így a bajnoki szünetben akadt olyan időszak, amikor tíz játékosunk hiányzott. Ez volt az elismerése annak a produkciónak, amit ősszel nyújtottunk.

Azt se felejtsük el, hogy egyre több fiatal került be a felnőtt keretbe, s tette le ott a névjegyét.

Ez is mutatja, hogy a Debrecenben jó nevelőmunka folyik. Megkönnyítette a visszatérésemet, hogy éveket dolgoztam az utánpótlásban, ismertem a fiatalokat, ők pedig ismerték azt az edzésmódszert, játékstílust, ami most is jellemzi a csapatot. Így fel tudták venni a ritmust, nem volt új számukra a technika, a taktika, s azt a Lokira jellemző kézilabdát tudtuk játszani, amit még Komáromi Ákos honosított meg a klubnál. Erre a közönség is vevő volt, s ez megkönnyítette a fiatalok beépülését. Bízom benne, hogy ezekkel a néha meseszerű sikerekkel a fiatalok is gazdagabbak, erősebbek lesznek. 

Az őszi bravúrok közül melyik áll a szívedhez legközelebb?

A legnehezebb a Fradi elleni pontszerzés volt, hiszen ott folyamatosan döntetlen körül volt az eredmény, s egy állandó BL-szereplő ellen bírtuk fejben, erőben a végjátékot. A legkedvesebb az érdi győzelem, hiszen ott olyan első félidőt produkáltunk, ami régen volt látható. A leginkább várt győzelem a Vác elleni volt, hiszen már az előző szezon utolsó meccsén is közel álltunk a váciak idegenbeli legyőzéséhez. Most minden szinten sikerült meglepni őket, de ez tavasszal sajnos megtörtént fordítva. Összességében mind a három siker fontos volt a saját életutam és a DVSC szempontjából egyaránt.

Külön öröm, hogy újra kézilabda-láz lett úrrá a városban, sokszor megteltek a lelátók.

A jóra mindenki fogékony, leginkább az hozza be a nézőket a csarnokokba. De ez a csapat félelmetesen tudott küzdeni, s ott van harmadik tényezőként a debreceni túlsúly a keretben. Színvonal, hozzáállás és a saját vér a csapatban, erre vevők a nézők. Légiósaink közül Jeca már debreceninek számít, harcos mivoltának köszönhetően abszolút méltó arra, hogy a DVSC mezét viselje. De minden játékosunk olyan habitusú, amely benne van a szerethető kategóriában. A fiatalok, mind hozzáállásukkal, mind teljesítményükkel felnőttek a feladathoz, a legfontosabb pillanatokban tettek hozzá a meccsekhez, ezzel megkoronázták a teljesítményüket. Ez akkor lesz különösen jó, ha mindezt a következő szezonokban is láthatjuk!

(Folytatjuk)