DVSC
33
:
30
Slat
DVSC
41
:
16
Miha
Eszt
24
:
30
DVSC
Valc
27
:
30
DVSC
RAPI
35
:
31
DVSC
FTC
28
:
26
DVSC
DVSC
39
:
19
LUBL
DVSC
23
:
28
FTC
DVSC
47
:
32
ZVEZ
Alba
23
:
33
DVSC
BUDU
VS
DVSC
DVSC
31
:
21
Vasas
DVSC
33
:
34
BIS
Eszt
30
:
32
DVSC
DOR
28
:
26
DVSC
DVSC
35
:
25
DKKA
DVSC
29
:
32
ESB
BUDA
21
:
26
DVSC
NEKA
17
:
36
DVSC
DVSC
30
:
36
GYŐR
DVSC
42
:
22
SZKKA
STOR
28
:
30
DVSC
DVSC
VS
Metz
MKC
VS
DVSC
Metz
VS
DVSC
DVSC
VS
KKC
Közzétéve: 2017.10.04.
Az ember úgy tud beleszeretni végérvényesen egy sportágba, ha azt a saját kortársain keresztül ízleli meg. Így voltam én a kézilabdával. A nyolcvanas évek elején kezdte el mondogatni néhány barátom, hogy ki kéne menni néhanapján az „Oláh Gabiba”, mert ott játszik egy csapat, amelyik nyeregeti a meccseket. Ráleltem a dologra és meglepetten tapasztaltam, hogy a csajok többségét már láttam itt-ott a városban. Fiatalok voltunk, ők is, én is. Az első MNK-győzelmet már együtt ünnepeltük, a lokista lányok a pályán, én a nézőtéren.

Majd jött a ’87-es őrület, a veretlenül megnyert bajnoki cím és vele megannyi hihetetlen meccs, amikor a Hódosban a két kapu mögötti hálón túlra is lócákat kellett tenni és a büfében az érvényben lévő szesztilalmat kijátszva a pultos lányok vodkát töltögettek a szőke kólánkba – mert mégsem lehet csontszárazon szurkolni…
Aztán teltek az évek. Én zsurnaliszta lettem, az aranycsapat pedig lassacskán szétszéledt. Csapó Erikához voltam hivatalos 1996-ban egy interjúra. Hogy könnyebben menjen az emlékezés, vittem neki egy kazal fényképet. Sztorizgattunk.
Csapesz felpillantott a képekből.
– Miért nem írod meg ezeket? – kérdezte.
Soká nem töprengtem. Hisz’ miután megszűnt a napilap, amelynek egyik szerkesztőjeként dolgoztam és a státuszom momentán szabadúszó (magyarán munkanélküli) volt, időmilliomosként belevágtam abba, hogy könyvet írjak a Loki női kéziseiről. Tóth Ildi Bükfürdőn, abban a hotelben intézett nekem szállást, ahol sportanimátorként dolgozott, a gyermekét váró Szántó Annát Győrben látogattam meg, drága megboldogult Nagy Zsuzsa és Sziszi vaskos levélben válaszolt a kérdéseimre Hollandiából, Pusztainé Erával, Medgyessyné Mártival és Tóth Rozival lakásukon túrtuk fel a fényképes dobozokat és az emlékeket. A kötet „Királynők piros-fehérben” címen meg is jelent a bajnoki cím tízéves évfordulójára.
Az aranylányok később is mindig eljöttek, amikor hívták őket. Bolondoztak a pályán kézilabda gálán a Főnix Csarnokban, de a bajnoki cím huszonötödik évfordulóján is összegyűltek újra. Akkor még nem tudta senki, hogy a harmincadik évre már lesz, aki nem tud eljönni és a következő randevújuk „Zsé” temetése lesz.
Azóta megint évek teltek el és a Loki mai csajai már a lányaim lehetnének. Olyannyira így van ez, hogy például évekbe tellett, míg Varsányi Nórit válogatott eszközökkel rá tudtam venni arra, hogy a „csókolom” helyett tegezzen vissza.
Mert az idő telik, és az aranylányok nemsokára megint jönnek. Találkozunk és röhögünk majd nagyokat, de lesz olyan pillanat is, amikor szemérmesen elmorzsolunk egy-egy könnycseppet. Zsuzsa és „Ákosbá” fia, Komcsi miatt is, aki a csapattal együtt nőtt fel és már ugyanonnan néz le ránk, mint a csupaszív balkezes lövő. De amíg létezünk, összejövünk. Mert összeköt bennünket a Hódos hangulata, a labda puffanása, a kéziscipők talpának csikordulása – Debrecen.
Mindörökre…
Gurbán György