DVSC
33
:
30
Slat
DVSC
41
:
16
Miha
Eszt
24
:
30
DVSC
Valc
27
:
30
DVSC
RAPI
35
:
31
DVSC
FTC
28
:
26
DVSC
DVSC
39
:
19
LUBL
DVSC
23
:
28
FTC
DVSC
47
:
32
ZVEZ
Alba
VS
DVSC
BUDU
VS
DVSC
DVSC
VS
Vasas
DVSC
VS
BIS
DVSC
VS
Eszt
DOR
VS
DVSC
DVSC
VS
DKKA
DVSC
VS
ESB
BUDA
VS
DVSC
NEKA
VS
DVSC
DVSC
VS
GYŐR
DVSC
VS
SZKKA
STOR
VS
DVSC
DVSC
VS
Metz
MKC
VS
DVSC
Metz
VS
DVSC
DVSC
VS
KKC
Közzétéve: 2018.07.18.
A magyar válogatott mellett Debrecen is jelesre vizsgázott a szombaton véget érő junior kézilabda-világbajnokságon. A magunk mögött hagyott két hét kifogástalan hangulata, világszínvonalú szervezőmunkája és az eseményt övező, minden előzetes várakozást felülmúló érdeklődés mind-mind arra engednek következtetni, hogy városunknál ideálisabb helyszínt keresve sem találhattak volna a korosztály utolsó utánpótlástornájának terepéül.
Fotó: Kovács Anikó
Mert Debrecenben a kézilabda nem kevesebb egy örök szenvedélynél, mely közös nevezőt jelent az emberek végtelen sokféleségében. Elvégre, ha két ismerős találkozott egymással a torna idején, egyre-másra szóba került az éppen zajló seregszemle – legyen szó kollégákról, kertszomszédokról, vagy épp egymásról már rég megfeledkezett iskolatársakról. Hisz tudat alatt talán mindenkit az mozgatott, hogy ebből itt és most bizony nem lehet, nem szabad kimaradni!
S tagadhatatlanul van abban valami sorsszerű, hogy az emberek ezreit, tízezreit rabul ejtő eufória épp Debrecenben valósult meg. Abban a városban, ahol a legendás DVSC és a korszakában egyedülálló Debreceni Dózsa hazai és nemzetközi sikerei alapjaiban meghatározták a hajdúságiak sportszeretetét. Abban a városban, ahol a szurkolók a világ minden táboránál intenzívebben élik meg a nagy pillanatokat, és a világ minden táboránál jobban értékelik a nagy pillanatokra képes csapatokat. Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak a hőn szeretett DVSC őszi, EHF-selejtezős továbbjutására gondolni, vagy a nemrégiben elcsípett kupabronzra, mely napokig ki nem apadó örömforrásul szolgált kicsinek és nagynak, idősnek és fiatalnak. Amennyiben pedig a történelemkönyv korábbi fejezeteinek fellapozására vállalkozunk, vagy épp ráérős óráink egyikében elkalandozunk a legnépszerűbb videómegosztó szívünknek oly kedves tartalmai között, könnyedén felidézhető a hangulat, mely aranycsapataink fellépéseit övezte 1975 és 1987 őszén. Majd a pokol, amely a kilencvenes évek nemzetközi csörtéin zúdult a Hódosra, példának okáért a Larvik elleni EHF Kupa-finálé visszavágóján. Ahol aztán a végjátékban pályára özönlő, játékosainkat ellepő tábor elcsente az időntúli szabaddobás lehetőségét. De hát így volt ez megírva. Egy kis lelátói őrületben csúcsosodó égi közbenjárás néha még a legjobbaknak is kell.
Nem úgy a magyar junior hölgykoszorúnak, mely olyannyira kiemelkedett ezen a világbajnokságon, hogy a két hétben nem volt gárda, mely tudásban, kohézióban legyőzhette, vagy akár csak megközelíthette volna. Ugyan a produkció Brazília, vagy Portugália ellen még nem feltétlen sugárzott mindent elsöprő erőtől, ám a Lányok – ahogy azt ők maguk számtalanszor el is mondták a finálét követő órákban – napról-napra, meccsről-meccsre értek össze egyre jobban és jobban. Így a szurkolói aggodalmakat egyre fokozódó optimizmus váltotta fel. Nehéz pillanatok azért a kikövezettnek vélt ösvényen is akadtak, már hogyne akadtak volna, elvégre kivételes mezőny verődött össze, s kivételes ellenfelek próbálták keresztezni utunkat. S hiába gondoltuk azt, hogy Horvátország, Dánia, vagy épp Franciaország esetlegesen keményebb, méltóbb rivális lehet, a szívós románokat, a villámgyors koreaiakat, és a csoportban egyszer már legyőzött, ám az egyenes kieséses szakaszra kiteljesedő norvégokat látva megbizonyosodhattunk arról, hogy a tündérmese valósággá válásához mindig a legnemesebb ellenfelek testén keresztül vezet az út. Melynek végén a kedves, elszánt és tehetséges lányokból álló magyar csapat mind között a legnemesebbnek bizonyult, és megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal emelhette magasba a trófeát. Azt, hogy ennek így kell lennie, a meccsek utolsó tíz-tizenöt percei tükrözték legjobban. Ekkor ugyanis a házigazda rendszerint tündökölt, s fékezhetetlenül robogott előre, miközben ellenfelei egyre-másra őrlődtek fel a hajtásban. S legbelül alighanem, sportemberi tartás ide vagy oda, ők is elkönyvelték a sorsukat.
A Lányok menetelését pedig olyan nézősereg és szurkolótábor ölelte körül a Főnixben, melynél álmodni nem lehetett volna jobbat. Aki először tapasztalta a válogatottunkat dobogó tetejéig űző debreceni hangerőt (melyhez a DVSC nagyrészt kézilabdán szocializálódott ultrái adták meg az alaphangot), vélhetően egy életre a szívébe zárta, s újra megéli majd belül a csodát. Mert csoda volt ez, minden értelemben. Olyan igazi, a nagykönyvből.
S hogy lesz-e még ilyen? Kit érdekel? – harsanhatna kórusban játékos, edző, szervező és szurkoló. Hisz ez már a miénk. Elsősorban a Lányoké, a stábé, Debrecené, Magyarországé, no és persze, mindazoké, akik kitartó szurkolásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy 2018. júliusában Debrecent újra hamisítatlan kéziláz kerítse hatalmába. Nem először. De nem is utoljára.
Tóth Sándor
