Az ember, aki mint egy jó építész, összerakta az Loki aranycsapatát. Az ember, aki nélkül nem lenne női kézilabda Debrecenben. Interjúnk Komáromi Ákossal!

– A Bajnokcsapat olyan volt, mint egy nagy család?
– Abszolút. De a DVSC-re mindig ez volt jellemző. Húszegynéhány évet dolgoztam edzőként, szakosztály igazgatóként, ügyvezetőként a DVSC-nél és minden percét szerettem ennek az időszaknak.

– Pedig, amikor 1981 végén Debrecenbe érkezett, a DMVSC nem volt éppen sikercsapat, az előző bajnokságban éppen csak bennmaradt az első osztályban.
– Akkoriban még a Dózsa bűvöletében élt a debreceni közönség, alig százan voltak az 1982-es bajnokság első hazai meccsein. Lassan növekedett a lelátói létszám, igaz abban az esztendőben speciális bajnokságot rendeztek, hiszen a magyarországi vb miatt a mérkőzések egy részét Budapesten,  a régi BS-ben játszottuk le.

– Ez nem kifejezetten előnyös egy vidéki csapatnak.
– Nekünk kedvezett ez a rendszer, hiszen egy hét alatt öt meccsen kellett pályára lépni, s ezt jobban bírtuk a riválisoknál. Ezért is léptünk jelentősen előre, a tizedikről, a negyedik helyre.

– Csak ezért?
– Persze, hogy nem. Érkeztek minőségi játékosok, és ami a legfontosabb rengeteget dolgoztunk. Jól összeállt a csapatunk, remek játékosaink voltak, csak egy virtigli balátlövő hiányzott.

– Aztán Csapó Erika személyében meglett a hiányzó láncszem, s 1987-ben bajnok lett a Loki.
– Így van. De azért addigra már nyertünk Magyar Népköztársasági Kupát, s játszottunk döntőt az IHF-kupában.

– S közben megteltek a lelátók is.
– Egyre többen jártak a meccseinkre, de az áttörést az első, 1985-ös MNK-győzelem hozta. Látványos jó kézilabdát játszottunk, nagyon sokat edzettünk hallatlan sok munkát fektettünk a felkészülésbe. Az volt a filozófiám, hogy ezt a munkát bele kell tenni a mérkőzésbe is. A több munkából származó differenciát érvényesíteni kell. ezért is forszíroztuk már akkoriban a gyors indításokat. Növelni akartam a támadásszámot, hogy az ellenfelek ne bírják végig a tempót. Nagyon sok mérkőzésünkön az ellenfél próbálta lassítani a játékot, aztán a második félidő közepén összecsuklott, ennek is köszönhető, hogy sok nagy különbségű győzelmet arattunk

– Ehhez kellet, a két villámszélső, Szilágyi Katalin és Szántó Anna.
– Akkoriban szokatlan volt, hogy egy csapatnak két ilyen szélsője van. Ők ugyanis nem csak a gyorsindításokban remekeltek, egy-egy ellen is jók voltak.

– Azt tudta, hogy a játékosai sokszor emlegették a felmenőit edzés közben…
– Néha szidtak, mint a bokrot, de a mi kézilabdánk a munkán alapult. Akkor kerültünk bajba, amikor több játékosunk bekerült a válogatott keretbe, s az akkoriban rendszeres hétfő, keddi összetartásokon nem azt a munkát végezték, amire szükségük lett volna. A mi játékosainak a bajnokságban, a kupában az európai porondon és a nemzeti csapatban is helyt kellett állniuk, így a szezon végére általában alaposan megfogyatkoztunk.

– Az 1987-es évet azonban végig bírták.
– Igen, s ennek jutalma volt a veretlenül megnyert bajnokság és a második hazai kupagyőzelem. Pedig a kupadöntő visszavágója előtt a játékosaink nagy pressziónak voltak kitéve, a válogatottnál éreztették velük, hogy a Vasasnak mennyire kellene az MNK-siker.

– Emlékszem akkoriban DMVSC néven játszottak, hivatalosan kék-sárga volt a klub színe, miközben a lelátón piros-fehérbe öltözött szurkolók bíztatták a csapatot.
– A Loki-szurkolóknak ez érzelmi kérdés volt, s ebben teljesen igazuk volt. Szerencsére 1989-ben újra DVSC lett a klub neve és piros-fehér a színe.

– Évekig volt a felesége a pályaedzője. Otthon is téma volt a kézilabda?
– Amikor nem volt mellettem, mint edző, akkor is sokat beszéltünk a sportról, hiszen Éva volt az utánpótlás legidősebb csapatának az edzője. Akkoriban szerződés nélkül is sokat segített, beugrott helyettem edzést tartani, ezt a kapcsolatot legalizáltuk, amikor hivatalosan is a segítőm lett.

– Soha nem vesztek össze szakmai kérdések kapcsán?
– Mi soha életünkben nem veszekedtünk! Ezzel együtt Éva mindig megmondta a véleményét, akkor is, ha nem egyezett az enyémmel. A meccseken pedig nagyon sok segítséget adott, igazi alkotó társ volt a kispadon is. Ugyanilyen konstruktív segítőm lett később Köstner Vilmos, vagy az Elektromosnál töltött évemben Zsiga Gyula.

– Aztán 1994-ben átadta a helyét és szakosztály igazgató lett.
– Úgy éreztem, hogy harmincévnyi folyamatos edzősködés után egy kicsit vissza kell lépni, telítődtem sok volt. Egészségügyi problémáim is voltak, s ez egy kíméletlen szakma.

– Tökéletes életművet tudhat maga mögött. Talán azért lehet némi hiányérzete, mert a sikerei ellenére sem kérték fel soha szövetségi kapitánynak.
– Akkoriban volt bennem némi rossz érzés emiatt, de ez már a múlté. De most már tudom, hogy nem lettem volna jó kapitány, nekem a folyamatos, napi munka feküdt. Amit el lehetett érni, azt elértem. Arra pedig büszke vagyok, hogy felismertem a közönség szerepét. Ahol megfordultam, mindenhol ugrásszerűen nőtt a nézőszám. Ehhez kellet a látványos, eredményes játék és a kapcsolattartás a szurkolókkal. Ezek a siker legfontosabb feltételei.

Bereczky Attila

NÉVJEGY
KOMÁROMI ÁKOS

Született: 1944. november 14.

Klubjai edzőként: Balmazújváros – férfi, női, utánpótlás (1963–1969), Dunaújvárosi Kohász – férfi – (1969–1981), DVSC, DMVSC – női  (1982–1990), Elektromos – férfi (1990–1991), DVSC (1991–1994), DVSC (1996–1997) DVSC (1997-1998), DVSC (2000), DVSC (2002-2003)

Sikerei edzőként: 1x magyar női bajnok (1987), 1x magyar férfi bajnok (1991) 5x női Magyar Kupa (MNK)-győztes (1985, 1987, 1989, 1990, 1991), 4x magyar bajnoki 2. (1985, 1989, 1990, 1994) 3x magyar bajnoki 3. (1986, 1991, 1993) 2x IFH, EHF-kupa 2. (1986, 1994), 2x KEK 2. (1990, 1992).