Szilágyi Zoltánnal beszélgettünk a csodálatos bronzéremről és az odáig vezető útról.

A bronzérem átadása után meddig tartott az ünneplés?

Sokáig! Már világos volt, amikor eljöttem az utolsók között. A lányok kicsit korábban befejezték a bulit, de mindenki nagyon jól érezte magát.

Volt is ok az örömre, hiszen a csapat tizenegy év után ért oda a dobogóra, s a közönség reakciója is azt mutatta, hogy elégedettek.

Fantasztikus volt a hangulat a csarnokban, mi pedig igyekeztünk megfelelni a közönség elvárásainak.

Debrecen nem volt új számodra, hiszen évtizedekkel korábban már éltél itt. Mennyire volt fontos ebben a szezonban a majd négy évtizede kialakult kötődés?

Amikor Ábrók Zsolt először felhívott, hogy legyek én a Loki edzője, nagyon furcsa, kellemes érzés fogott el. Amikor édesapám a Debreceni Dózsában játszott, láttam az 1987-es bajnokcsapatot formálódni. Medgyessy Sanyiékkal, Kalocsai Erával a mai napig tartjuk a kapcsolat. Boldog voltam, hogy ennek a csapatnak lehetek az edzője! Egy olyan csapatnak, amelyiknek gyerekoromban szurkoltam, csodáltam a játékosait. Emellett persze nagyon fontos volt, hogy láttam, hogy egy tudatosan építkező klubhoz kerülök, amelyik épít a saját nevelésű kézilabdázókra, ahol jó az arány a rutinosabb és a fiatal játékosok között. Zsolttal az volt az első mondatunk, hogy azt szeretnénk, ha a DVSC lenne a harmadik legerősebb csapat az országban. Számomra szakmailag egyértelműen előrelépést jelentett a debreceni munka, s régi vágyam volt, hogy az élvonalban is érmet szerezzek.

Ha csak a tabellát nézzük, sima volt az út a bronzéremig, hiszen három közvetlen riválisát oda-vissza verte a csapata, s végül nyolc ponttal előzte meg a negyedik helyezett Vácot.  Milyen volt mindezt belülről átélni?

Akadtak problémáink az biztos. Kezdjük azzal, hogy a felkészülés alatt megsérült Kovács Anna, az előző szezon legeredményesebb játékosa. A rajtról hiányzott is, s az egész év egyik legfontosabb kihívása volt, hogy próbáltuk Annát újra felépíteni. Ő mindent megpróbált, annyira akart segíteni, hogy néha el is titkolta előlünk, hogy mennyire fáj a lába. Tavaszra sikerült megtalálni számára azt a csökkentett terhelést, melynek köszönhetően folyamatosan tudott játszani. A másik nagy érvágás, Anca Giegerich térdsérülése volt, de ezt a problémát is megoldotta a csapat. Mint, ahogy a legnehezebb periódusban, januárban is állva maradtunk, amikor néhány hét alatt szinte mindenki átesett a covid-fertőzésen, pedig akadt olyan mérkőzés, amelyre alig tudtunk kiállni. Éppen ezért tartom az egyik legnagyobb bravúrnak a Siófok otthonában szerzet két pontot.

Igazából egy komolyabb hullámvölgye volt a csapatnak. November elején kikaptunk az MTK otthonában és kiestünk az Európa-liga utolsó selejtező körében.

A Fradi elleni idegenbeli meccsig nagyon jól épült fel a szezon. A Népligetben remekül játszottunk, nagyon sokat kiadtunk magunkból. Ezután jött egy válogatott szünet, az Érd elleni hazai meccsre egy közös edzéssel készültünk, nem is ment jól a játék, de akkor reméltük, hogy ez múló állapot. Az MTK ellen komoly előnyt adtunk el. Korábban nem voltunk ilyen szituációban, hogy magabiztos előnynél ránk jöjjön az ellenfél, éppen fordítva a végén őrültük fel riválisainkat, éppen ezért talán nem tudtuk kezelni a helyzetet, pánikoltunk. Később kiderült, hogy ebből a meccsből rengeteget tanultunk, a szoros végjátékban megnyert meccsek, az egygólos győzelmek ennek is köszönhetőek. 

Az már ebben a szezonban is látszott, hogy a DVSC ellen mindenki nagyon készül. Ez bronzérmesként még inkább így lesz.

A Fradi és a Győr ellen a legtöbb csapat tudat alatt feladja a meccset, tudja, hogy nincs esélye. Mi pont ott tarunk, hogy ellenünk győzni már komoly bravúr, nagy skalp. Számunkra az volt a nagy dolog, hogy elmaradtak a kellemetlen vereségek.

A bajnok Győr és az ezüstérmes Ferencváros ellen is akadt egy meccsünk, amelyen a végjátékig ott voltunk ellenfelünk nyakán. Mikor jön el az idő, amikor a hatvanadik perc is döntetlenről indul?

Idővel el fogjuk hinni, hogy van realitása, hogy a nagyok ellen pontot, vagy pontokat szerezzünk. De egyelőre fontosabb, hogy azokat a meccseket megnyerjük, amelyeket meg kell nyernünk! Nagy hiba lenne a Győrt és Fradit hajszolni mindenáron!

Mennyit jelenthet a jövőre nézve a bronzérem utáni frenetikus ünneplés?

Nagyon élvezte mindenki. Ebből is látszik, hogy Debrecenben mennyire szeretik a kézilabdát, a DVSC-t. De már a Vác elleni hazai győzelem után, a klub 120. születésnapján is felhőtlenül tudtunk együtt örülni a közönséggel, már akkor lehetett érezni, mennyire egymásra talált a csapat és a szurkolótábora. A lelátótól hatalmas segítséget kaptunk egész évben, amelyet ezúton is szeretnék megköszönni!

Úgy tűnt, hogy a stábtagok között is megvolt az összehang.

Kudor Kittivel remekül kiegészítjük egymást, de nagyon sokat köszönhetek Grega Karpannak, Posta Saroltnak, Suba Emesének és Kazsimér Attilának is. Ez is egy jó csapat!

Mivel töltöd a szabadság első napjait?

Egyelőre még munkával. Kollégáimmal egyeztetve a következő szezont rakjuk össze, hogy mire elkezdődik a felkészülés, minden a helyén legyen. Utána persze még lesz olyan időszak, amelyből hiányzik a kézilabda.