DVSC
33
:
30
Slat
DVSC
41
:
16
Miha
Eszt
24
:
30
DVSC
Valc
27
:
30
DVSC
RAPI
35
:
31
DVSC
FTC
28
:
26
DVSC
DVSC
39
:
19
LUBL
DVSC
23
:
28
FTC
DVSC
47
:
32
ZVEZ
Alba
VS
DVSC
BUDU
VS
DVSC
DVSC
VS
Vasas
DVSC
VS
BIS
DVSC
VS
Eszt
DOR
VS
DVSC
DVSC
VS
DKKA
DVSC
VS
ESB
BUDA
VS
DVSC
NEKA
VS
DVSC
DVSC
VS
GYŐR
DVSC
VS
SZKKA
STOR
VS
DVSC
DVSC
VS
Metz
MKC
VS
DVSC
Metz
VS
DVSC
DVSC
VS
KKC
Közzétéve: 2017.10.04.
Az ember úgy tud beleszeretni végérvényesen egy sportágba, ha azt a saját kortársain keresztül ízleli meg. Így voltam én a kézilabdával. A nyolcvanas évek elején kezdte el mondogatni néhány barátom, hogy ki kéne menni néhanapján az „Oláh Gabiba”, mert ott játszik egy csapat, amelyik nyeregeti a meccseket. Ráleltem a dologra és meglepetten tapasztaltam, hogy a csajok többségét már láttam itt-ott a városban. Fiatalok voltunk, ők is, én is. Az első MNK-győzelmet már együtt ünnepeltük, a lokista lányok a pályán, én a nézőtéren.
Majd jött a ’87-es őrület, a veretlenül megnyert bajnoki cím és vele megannyi hihetetlen meccs, amikor a Hódosban a két kapu mögötti hálón túlra is lócákat kellett tenni és a büfében az érvényben lévő szesztilalmat kijátszva a pultos lányok vodkát töltögettek a szőke kólánkba – mert mégsem lehet csontszárazon szurkolni…
Aztán teltek az évek. Én zsurnaliszta lettem, az aranycsapat pedig lassacskán szétszéledt. Csapó Erikához voltam hivatalos 1996-ban egy interjúra. Hogy könnyebben menjen az emlékezés, vittem neki egy kazal fényképet. Sztorizgattunk.
Csapesz felpillantott a képekből.
– Miért nem írod meg ezeket? – kérdezte.
Soká nem töprengtem. Hisz’ miután megszűnt a napilap, amelynek egyik szerkesztőjeként dolgoztam és a státuszom momentán szabadúszó (magyarán munkanélküli) volt, időmilliomosként belevágtam abba, hogy könyvet írjak a Loki női kéziseiről. Tóth Ildi Bükfürdőn, abban a hotelben intézett nekem szállást, ahol sportanimátorként dolgozott, a gyermekét váró Szántó Annát Győrben látogattam meg, drága megboldogult Nagy Zsuzsa és Sziszi vaskos levélben válaszolt a kérdéseimre Hollandiából, Pusztainé Erával, Medgyessyné Mártival és Tóth Rozival lakásukon túrtuk fel a fényképes dobozokat és az emlékeket. A kötet „Királynők piros-fehérben” címen meg is jelent a bajnoki cím tízéves évfordulójára.
Az aranylányok később is mindig eljöttek, amikor hívták őket. Bolondoztak a pályán kézilabda gálán a Főnix Csarnokban, de a bajnoki cím huszonötödik évfordulóján is összegyűltek újra. Akkor még nem tudta senki, hogy a harmincadik évre már lesz, aki nem tud eljönni és a következő randevújuk „Zsé” temetése lesz.
Azóta megint évek teltek el és a Loki mai csajai már a lányaim lehetnének. Olyannyira így van ez, hogy például évekbe tellett, míg Varsányi Nórit válogatott eszközökkel rá tudtam venni arra, hogy a „csókolom” helyett tegezzen vissza.
Mert az idő telik, és az aranylányok nemsokára megint jönnek. Találkozunk és röhögünk majd nagyokat, de lesz olyan pillanat is, amikor szemérmesen elmorzsolunk egy-egy könnycseppet. Zsuzsa és „Ákosbá” fia, Komcsi miatt is, aki a csapattal együtt nőtt fel és már ugyanonnan néz le ránk, mint a csupaszív balkezes lövő. De amíg létezünk, összejövünk. Mert összeköt bennünket a Hódos hangulata, a labda puffanása, a kéziscipők talpának csikordulása – Debrecen.
Mindörökre…
Gurbán György
