DVSC
33
:
32
Eszt
FTC
30
:
28
DVSC
DVSC
32
:
26
BÉKÉ
BUDU
34
:
32
FTC
DVSC
23
:
25
Vipers
DVSC
28
:
31
FTC
Vipers
27
:
28
BUDU
DVSC
28
:
23
POD
Vasas
24
:
39
DVSC
DVSC
28
:
34
Eszt
MTK
30
:
38
DVSC
DVSC
32
:
20
SZKKA
GYŐR
29
:
28
DVSC
DVSC
26
:
26
FTC
Alba
27
:
32
DVSC
DVSC
28
:
28
BUDA
Valc
33
:
31
DVSC
MKC
29
:
31
DVSC
DVSC
28
:
31
Valc
MTK
23
:
34
DVSC
DVSC
42
:
23
BÉKÉ
DKKA
VS
DVSC
DVSC
35
:
23
KKC
MKC
30
:
27
DVSC
VÁC
23
:
28
DVSC
DVSC
38
:
24
Vasas
Eszt
21
:
22
DVSC
DVSC
43
:
33
MTK
SZKKA
26
:
27
DVSC
DVSC
28
:
36
GYŐR
FTC
41
:
24
DVSC
DVSC
34
:
28
Alba
BUDA
23
:
36
DVSC
DVSC
VS
MKC
BÉKÉ
VS
DVSC
DVSC
VS
DKKA
KKC
VS
DVSC
DVSC
VS
VÁC
Közzétéve: 2017.10.04.
Az ember úgy tud beleszeretni végérvényesen egy sportágba, ha azt a saját kortársain keresztül ízleli meg. Így voltam én a kézilabdával. A nyolcvanas évek elején kezdte el mondogatni néhány barátom, hogy ki kéne menni néhanapján az „Oláh Gabiba”, mert ott játszik egy csapat, amelyik nyeregeti a meccseket. Ráleltem a dologra és meglepetten tapasztaltam, hogy a csajok többségét már láttam itt-ott a városban. Fiatalok voltunk, ők is, én is. Az első MNK-győzelmet már együtt ünnepeltük, a lokista lányok a pályán, én a nézőtéren.
Majd jött a ’87-es őrület, a veretlenül megnyert bajnoki cím és vele megannyi hihetetlen meccs, amikor a Hódosban a két kapu mögötti hálón túlra is lócákat kellett tenni és a büfében az érvényben lévő szesztilalmat kijátszva a pultos lányok vodkát töltögettek a szőke kólánkba – mert mégsem lehet csontszárazon szurkolni…
Aztán teltek az évek. Én zsurnaliszta lettem, az aranycsapat pedig lassacskán szétszéledt. Csapó Erikához voltam hivatalos 1996-ban egy interjúra. Hogy könnyebben menjen az emlékezés, vittem neki egy kazal fényképet. Sztorizgattunk.
Csapesz felpillantott a képekből.
– Miért nem írod meg ezeket? – kérdezte.
Soká nem töprengtem. Hisz’ miután megszűnt a napilap, amelynek egyik szerkesztőjeként dolgoztam és a státuszom momentán szabadúszó (magyarán munkanélküli) volt, időmilliomosként belevágtam abba, hogy könyvet írjak a Loki női kéziseiről. Tóth Ildi Bükfürdőn, abban a hotelben intézett nekem szállást, ahol sportanimátorként dolgozott, a gyermekét váró Szántó Annát Győrben látogattam meg, drága megboldogult Nagy Zsuzsa és Sziszi vaskos levélben válaszolt a kérdéseimre Hollandiából, Pusztainé Erával, Medgyessyné Mártival és Tóth Rozival lakásukon túrtuk fel a fényképes dobozokat és az emlékeket. A kötet „Királynők piros-fehérben” címen meg is jelent a bajnoki cím tízéves évfordulójára.
Az aranylányok később is mindig eljöttek, amikor hívták őket. Bolondoztak a pályán kézilabda gálán a Főnix Csarnokban, de a bajnoki cím huszonötödik évfordulóján is összegyűltek újra. Akkor még nem tudta senki, hogy a harmincadik évre már lesz, aki nem tud eljönni és a következő randevújuk „Zsé” temetése lesz.
Azóta megint évek teltek el és a Loki mai csajai már a lányaim lehetnének. Olyannyira így van ez, hogy például évekbe tellett, míg Varsányi Nórit válogatott eszközökkel rá tudtam venni arra, hogy a „csókolom” helyett tegezzen vissza.
Mert az idő telik, és az aranylányok nemsokára megint jönnek. Találkozunk és röhögünk majd nagyokat, de lesz olyan pillanat is, amikor szemérmesen elmorzsolunk egy-egy könnycseppet. Zsuzsa és „Ákosbá” fia, Komcsi miatt is, aki a csapattal együtt nőtt fel és már ugyanonnan néz le ránk, mint a csupaszív balkezes lövő. De amíg létezünk, összejövünk. Mert összeköt bennünket a Hódos hangulata, a labda puffanása, a kéziscipők talpának csikordulása – Debrecen.
Mindörökre…
Gurbán György
